A Szkéné Mûegyetemi Színház éppen 35 éve, 1970 végére készült el. A régi próbaterem (ami az Egyetem dísztermének háború után leválasztott felsõ része volt) kiegészült egy másik helyiséggel. Így alakult ki az a színházi komplexum, ami Magyarországon akkoriban egyedülállóan korszerûnek számított. A teljesen flexibilis kb. 11 x 14 m-es, 100 személyes „fekete doboz” játéktér fölött acélsodrony háló és két világítási híd, melyek díszletek függesztésére is alkalmasak. Mobil dobogó rendszer - tetszés szerint -a nézõknek és a játszóknak, ami teljes szcenikai szabadságot biztosít az alkotóknak. 1967 végén kezdték bontani a falakat, és 1970 tavaszán nyílt meg a színház. Keleti István, Varga Tamás és Wiegmann Alfréd rendezõk koncepciója alapján, a terveket Vidolovits László építészhallgató (egy építészhallgató!) készítette el, zseniálisan.
Az egykori építõk, mûegyetemisták és szkénések így emlékeznek azokra az idõkre:
„1967: Saját kezünkkel építettük a színházat. Fúrni, faragni kezdtünk, még pénzt is kaptunk az Egyetemtõl arra, hogy az eddigi próbatermet színházzá alakítsuk. Színpadot ácsoltunk, díszleteket festettünk, az Operett és a Thália Színháztól kivénhedt vezérlõpultot, elaggott reflektorokat, két hatalmas hangfalat szereztünk. A csoport tagjai vitték fel a vastraverzeket is, amelyeket innen-onnan szereztek. Valami sajátos történelmi pillanat kellett ahhoz, hogy a hallgatókban és az intézményben közös szándék legyen egy ilyen nagyszerû intézmény létrehozására.” (Wiegmann Alfréd rendezõ visszaemlékezése)

Az egyébként karcos tolláról elhíresült színházi kritikus, Molnár Gál Péter 2005. október elején így jelentkezik be a Magyar Színházi Portálra: ”Pintér Béla és Társulatának a Szkénén megtartott új bemutatója, az Anyám orra címû vígopera. Számomra évadonként Pintérék bemutatója piros betûs színházi ünnep, ekkor van a magyar dráma napja, igazi színházi hejehuja, megbotránkoztató és megrendítõ, szeretetreméltó, iszonyatos tükröt fordítanak felénk…Pintér vállalja korának, környezetének hû ábrázolását…”

A két megnyilatkozás között harmincöt sûrû év telt el, mialatt a Szkéné az ország egyik élvonalbeli színházává nõtte ki magát. De a tér jellege, és a benne élõk mentalitása mit sem változott.

Ez a 35 év nagyjából négy fõ periódusra osztható. Az elsõt – a hõskort – talán sikerült megidézni az alapítók szavaival. A másodikat, harmadikat, és a mába futó negyediket már személyesen éltem meg és alakítottam.
1979-ben, amikor idejöttem dolgozni, ez volt számomra a városban az egyetlen elfogadható színházi tér. Egy lényegében négyzet alakú fekete doboz, boltíves mennyezettel, még ablakok is vannak, nem olyan hermetikusan elzárt a külvilágtól, mint általában egy színház. Ha behúztuk a függönyöket, olyan tér alakult ki, amelyben nagyon oda lehetett figyelni arra, ami történik. Még az észbontóan rossz produkciókra is. A Szkénében minden kiderül. Ami jó, az nagyon érvényesül, ami rossz, az igen hamar leleplezõdik. A leendõ új tér kialakításánál mindenképpen fontos, hogy ne veszítsük el azt, ami a Szkénét oly egyedülállóvá tette mint színházi-közösségi teret.
A nyolcvanas évek elején tudatosan olyan mûvészi programba kezdtem, amelynek célja az amatõrizmus fokozatos meghaladása volt, mert rájöttem, hogy egy ilyen adottságú színházat vétek nem kihasználni, itt estérõl estére játszó színházat kell csinálni. A klubszerû mûködés helyett, inkább a színházszerû mûködés felé akartam elmozdítani az intézményt. Az is világossá vált, hogy a mûegyetemisták is csak akkor fognak átjönni hozzánk a városból, kollégiumokból, ha már odakint is „beszélik, hallják”, hogy milyen jók vagyunk. Ez mára teljesen beérett, a Pintér elõadások jegyeinek jórészét mûegyetemi emberek viszik el.  
Az elsõ idõszakom az ARVISURA Társulat jegyében telt el. Három színháztörténeti jelentõségû elõadásuk (A Mester és Margarita, Magyar Elektra, Szentivánéji álom) hosszú évekig zsúfolt házakkal ment itthon és külföldön. Tagjai közül sokan a mûegyetemrõl toborzódtak, néhányan pedig véglegesen a színi pályát választották (Pl. Scherer Péter, Terhes Sándor, Pintér Gábor, Benedek Mari jelmez- és Sebestén Ferenc díszlettervezõ). Jelentõs fordulatot hozott színházunk életében a Soros Alapítvány megjelenése Magyarországon. Õk kiemelt és rendszeres támogatást biztosítottak mind a színháznak, mind pedig a társulatnak, ösztöndíj formájában. Ez tette lehetõvé, hogy igazi színházzá váljunk, nemzetközi fesztiválokat rendezzünk. Ehhez az Egyetem, lehetõsége szerint, minden támogatást megadott. Regõs Pál visszaemlékezése:

„Meglepõdtem, hogy az Egyetem támogatta az ötletemet így 1979-ben a világ élvonalába tartozó szabadszínházak jelentek meg a Szkénében. És nem csak ott, hiszen az egyetem dísztermétõl, a rajztermeken át az auláig számtalan helyiségben játszottak az együttesek. Fantasztikus hangulat volt, a nézõk ölték egymást a jegyekért. Ekkor már Nemzetközi Mozgásszínház Találkozónak hívtuk az eseménysorozatot.”

Azóta kétévenként jelentkezünk ezzel a fesztivállal.
A Szkénében lehet karriert kezdeni, ez a színház mûhelymunkára, alapozásra, idõnként „átvészelésre-megújulásra” való. Az Arvisura mellett számos, ma már élvonalbeli elõadómûvész kezdte itt a pályáját, illetve jutott kivételes színpadi lehetõségekhez. Íme az impozáns névsor, természetesen a teljesség igénye nélkül:

Színészek, elõadók, szerzõk: Cseh Tamás, Sándor György, Andai Kati, Takács Kati, Fehér Anna, Rubold Ödön, Szolnoki Tibor, Kõszegi Ákos, Bán János, Dörner György, Gáspár Sándor, Gaál Erzsébet, Székely B.Miklós, Hobó, Sebestyén Márta és a Muzsikás, Ladjánszki Márta, a KFT zenekar, a 180-as Csoport, benne: Márta István, Szemzõ Tibor, Melis László, Forgács Péter, Agens-Gyimesi Ági, Yengibarjan Dávid …és még sokan mások.

Rendezõk, koreográfusok: Árvai György, Paál István, Ascher Tamás, Jordán Tamás, Lázár Kati, Bozsik Yvette, Nagy József-Szkipe, Rókás László, Goda Gábor, Fodor Tamás, Jeles András, Kovács Gerzson Péter, M. Kecskés András, Csabai Attila, Gergye Krisztián, Schilling Árpád…
 
Elmondható, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években futott fel a Szkéné arra a magas szintre, ahol ma is jegyzik itthon és külföldön.
Mi tette ezt lehetõvé?  A leegyszerûsített, de sokatmondó válasz így hangzana: a hely szelleme, vagyis a Mûegyetemé, meg persze azoké, akik az elmúlt három évtizedben itt dolgozhattak.

A Szkéné jelentõs közönségréteget vonzó, mégis progresszív színház akart lenni. Bár elsõsorban diákok látogatják, mégis ez a közönség jóval szélesebb annál, mint amely az un. alternatív elõadásokra jár. Sikerült megtalálnunk azt a nagyon érzékeny sávot, ami a progresszivitás, a meg nem alkuvás és a fogyaszthatóság, közérthetõség között húzódik. Olyan elõadások maradnak repertoáron és addig, amíg azokra valós közönségigény van. Ez teszi lehetõvé, hogy számos darabunkat hosszú évekig is játsszuk (Pl. a Mester.. 15 éves története, Pintérék darabjainak 5-8 éves szériái).

A Szkénében – különösen az Utolsó Vonalról és a Pintér Társulatról mondható el – közös kreativitás hozza létre az elõadásokat. Az egymást követõ társulatok ugyan markánsan különböztek, mégis szerves folytatásai egymásnak. A Szkéné bemutató, szerzõi színház, és az is szeretne maradni. Máshol bemutatott darabok utánjátszásával nem foglalkozik. A hivatásos színház részéve válni ma sem akarunk, ugyanakkor igen jó kapcsolatban vagyunk a szakma és az egyetemi színjátszás legjobbjaival. Egy hely, ahol mindenki (majdnem mindenki!) bemutathatja a maga munkáját, és döntsön a közönség. A mûvészi versengés közben talán még barátságok is kialakulhatnak – mint ahogyan ez meg is történik gyakran –, megszûnnek a sokszor mesterségesen csiholt ellentétek. A Szkéné így vált a TALÁLKOZÁSOK SZÍNHÁZÁVÁ. Nálunk ma is több köze van a színészeknek az elõadás minden eleméhez, mint másutt. Kézmûves módon készülnek a darabok: igazgató, író, rendezõ, technikus, színész egyaránt mindenesként vesz részt a munkában az elsõ pillanattól a már futó elõadás lebonyolításáig.

    A Szkéné jelenleg, gazdasági szempontból, három lábon áll. Elsõ, és legfontosabb támogatója maga a Mûegyetem, mely a színházterem fenntartása mellett még négy, közvetlenül a Szkénében dolgozó munkatársat foglalkoztat. A színház adminisztratív ügyeit a Kulturális Titkárságon intézik. Az Egyetem évtizedek óta pártolja és segíti a zavartalan mûködést, lehetõvé teszi, hogy gyakorlatilag minden este játszhassunk, próbálhassunk, még akkor is, ha az anyaintézmény esetleg zárva tart. A magam részérõl alapvetõnek, és rendkívül fontosnak tartom az Egyetem munkatársaival és szervezeteivel való jó kapcsolat fenntartását. Ezt abban a tudatban tettem és teszem ma is, hogy a Mûegyetem elsõsorban tanintézmény és kutatóhely, és hogy egy ilyen színház fenntartásával jelentõs többlet feladatot vállal magára. Ezért tudom személyükben is tisztelni azokat az egyetemi munkatársakat, akik ilyen-olyan módon segítik munkánkat, akár azzal is, hogy egy-egy konfliktushelyzetet – ami jó néhányszor elõfordult – segítenek megoldani. Mindig is igyekeztünk zökkenõ mentesen integrálódni az Egyetem, és benne a K épület, életébe. Egy interjú részlet kívánkozik ide a Bóta kötetbõl:

 „Azt mondta az egyik rendezõ, hogy, ha én (Regõs J.) elmennék a Szkénébõl, akkor neki nagyon megfelelne ez a színház, jól ellenne a csoportjával, ha kizárólag õk lennének itt. Mire én – egy megtörtént esetre utalva, így válaszoltam: ha mondjuk, feljönne ide a Rektori Hivatalból egy titkárnõ, és azt mondaná, amikor éppen próbáltok, hogy fejezzétek be a dübörgést, mert egy értekezlet lesz alattunk, akkor vajon el tudnád-e nyomni magadban a rendezõt, akinek mindennél fontosabb a saját elõadása. Valószínûleg nem. Két hét múlva nem lennél az Egyetemen.”
Szkéné második, legfontosabb támogatója a NKÖM és a Fõvárosi Önkormányzat Kulturális Bizottsága, mely az alternatív színházak mûködési pályázatán évek óta kiemelt támogatást biztosít az intézménynek. (2004-ben a Fõváros a színházat  „Budapestért” díjjal, a kormány az Egyetemet 2005-ben „A Kultúra Kiemelkedõ Támogatója” címmel tüntette ki, külön kiemelve a Szkéné Színházban elért eredményeket)
A harmadik forrás pedig az, amit az itt fellépõ együttesek hoznak be. Itt elsõsorban az NKA produkciós támogatásaira gondolok, meg arra a támogatásra, amit a „Kiemelt Társulatként” mûködõ együttesünk kap a NKÖM-tõl.
     Társulatunk soha nem látott népszerûségnek örvend itthon és külföldön egyaránt. Elõadásai sorra nyerik az országos szakmai díjakat. Csak az utóbbi években négy alkalommal nyerték el a legjobb alternatív elõadásnak odaítélt „Kritikusok Díját”, a POSZT-on és a Szegedi Alternatív Színházi Szemlén kétszer szerepeltek a legjobb tíz magyar elõadás között, idén a „Legjobb Társulat” díjat nyerték mindkét helyen. Pintér Béla – alternatívként elõször! – Jászai díjas lett. A Fõváros Nívó díját három alkalommal érdemelték ki. Nemzetközi fesztiválok egész során vettek részt az utóbbi években.
Alakulóban a Szkéné Produkciós Mûhely, mely már két éve játssza az Ördögök ideje címû Dosztojevszkij adaptációt. Hosszú távú együttmûködésbe kezdtünk a Novák Ferenc által vezetett Honvéd Mûvészegyüttes Kamaraszínházával, a Picaro Mûvészeti és Produkciós Mûhellyel, Kárpáti Levente Társulatával, és az R Klubban is beindítottunk egy klubszínházi programot. Itt elsõsorban a Mûegyetemen mûködõ csoportok dolgoznak, lépnek fel.

Regõs János
Szkéné Színház